Az elmúlt  években szerencsém volt Európa két legmagasabb hegységében: a Kaukázusban és az Alpokban járni, ahol két teljesen eltérő hegyi kultúrába nyertem bepillantást. Hatalmas szakadék tátong e két világ között, de mindkettőnek megvan a maga varázsa. E két hegyvidéket szeretném néhány saját szempontom szerint párhuzamba állítani, de be kell vallanom nem könnyű eldöntenem, hogy melyik tetszett jobban.

Svájc és az egész Alpok Vidéke, az a hely ahol „kitalálták” a hegymászást. A külföldiek elszállásolása, kalauzolása,ellátása több száz éves hagyományra tekint vissza. A hegység Európa központi részén van, stratégiai helyen ahova özönlenek a turisták. A helyi lakosság már nagyon régóta rájött, hogy a turizmusból nagyon jól meg lehet élni, hatalmas pénzeket hozhat profi hozzáállás mellett. Tény, hogy a helyiek nagyon is alkalmasak e profizmus gyakorlatba ültetésére.

A Kaukázus Európa DK – i határa. Sokak szerint már nem is tartozik az öreg kontinenshez. Egy messze lévő, nehezen megközelíthető hegység. Jóval késöbb kezdtek itt hegyetmászni ( az elsők között volt Déchy Moór 1884 – első expedíció. ) . Ide csak a második világháború után kezdtek szállingózni a turisták. A szocializmusban oázisszerűen létrejött itt néhány  üdülőközpont ( főleg az Elbrusz tömb környékén ), de a Szovjetúnióban a hegyi turizmus messze nem volt annyira elterjedt, csak egy kisebb csoport űzte, bár tény, hogy nagyon képzett szinten. A szovjet vagy keleteurópai hegymászóknak  messze nem adatott meg az az hegyi infrastruktura amely az Alpokban természetes volt.

Később a Szojetúnió összeomlása után ugyanúgy mint Romániában a turizmusra egyre kevesebb pénz jutott.

A régi üdülők lassan de biztosan lerobbantak, a szervezett államilag támogatott klubbok megszüntek vagy szétestek.

Ma az üdülők leginkább nyomortanyákra vagy koncentrációs táborokra hasonlítanak. Ide nyugati turisták – hacsak nem elszánt hegymászók – soha nem fognak érkezni.

Az alpesi országokban és Nagy Britanniában több száz éves alpinklubbok működnek. Ezek kivállóan szervezettek, komoly hagyományaik vannak. Itt külön kasztot képviselnek a hegyivezetők. Ezek a legtöbször apáról fiúra örökítik a mesterséget – hivatást, jól meghatározott etikai elvek szerint dolgozva. Az alpesi országokban a hegyivezetők és hegyimentők az egyik leg megbecsültebb hivatást űzik.

Talán napjainkban van a legnagyobb  távolság e két világ között.

Svájc, Ausztria, Észak Olaszország, Kelet Franciaország turistafogadásra rendezkedett be. A dolog már régen nem a hegymászókról szól, bár lehet, hogy ők mindig is csak kiemelkedő hősök voltak. A lényeg az egyszerű turista. Olyan ember aki nem heti vagy havi rendszerességgel járja a hegyeket. Évente egyszer- kétszer elutazik  síelni – ennek ott külön kultúrája van – , elutazik túrázgatni, vagy csak azért mert divatosak az illető üdülőhelyek . Mindent meg akar kapni ami a kényelméhez kell, és cserébe fizet – bármennyit. A svájci áraktól eláll az ember lélegzete.

A magas árakért természetesen kiemelkedő szolgáltatások járnak. Minden tökéletes. Csak néhány apróságot említenék ami minket lenyűgözött:

-         fogaskerekű vasúthálózat járja be az egész hegyet, közvetlenül a síliftekig szállítva az utasokat.

-         Több száz kilóméternyi sílift és lesiklópálya

-         Itt található Európa legmagasabb vasúti megállója Jugfraujoch néven 3200 m en – mozival, több étteremmel, hideg meleg vízzel, fotocellás ajtókkal,szuvenírboltokkal kint gleccserséta, kutyaszán, síkölcsönző, hegyivezetők. ( odaút vonattal fél óra, gyalog két nap)

-          A fogaskerekűn mindent hét nyelven közölnek – német, angol, francia, olasz, jappán, hindu, kóreai

-         tökéletes kiszolgállás,mosolygó alkalmazottak, akik több nyelven beszélnek

-         szállodák és menedékházak tömkelege

-         gondozott és jól kiépített turistautak

-         számtalan szórólap, térkép, reklámcédula amelyek a helyi lehetőségeket hirdetik

-         hegyiboltok kavalkádja

Oroszországban a legkisebb gond is nagyobb a turizmusnál. Egy tengődő, gazdaságilag tönkrement ország, a helyzetet

pedig tetézi a térségben érezhető katonai feszültség. Ahogy én látom oda normállis ember nem fektet be a turizmusba ahova normállis ember eleve el sem megy.

Érdekes viszont, hogy az Elbrusz tömb környékén, az egész Bakszán völgyben nem érződik semmilyen terrorista fenyegetettség. A hozzánk eljutó hírek jóval feketébbek az ottani mindennapoknál. Az is tény, hogy a mindenhol jelenlevő katonai ellenörzőpontok sem túl bizalomgerjesztőek.

Orosz hegymászók viszonylag nagy számban vannak jelen, de külföldiek is előfordulnak.  Léteznek Moszkvai ügynökségek által csillagászati árakon szervezett túrák ( expedíciók? ) – a legtöbb külföldi így érkezik ide. Magánúton már a hegy megközelítése is egy külön kaland  – több napig tartó idegölő utazás ahol mindenért külön alkudni kell. Természetes, hogy senki hivatalos személy nem beszél idegen nyelveket – ilyenkor szerencsés esetben lehetett találni egy – egy fiatalt aki tudott angolul és tolmácsolhatot.

Hatalmas a különbség a nyugati és keleti hegymászók között is.

Még egy nyugati el nem tudja képzelni az életét öntöttbakancs, lélegző ruházat, görbített jégcsákány nélkül addig az oroszok jobb esetben katonai bakancsokkal, húszéves hosszúnyelű csákányokkal, heggesztett hágóvasakkal vágtak neki a hegynek. Az is tény, hogy nem a rosszul felszerelt oroszokat láttuk félútról visszafordulni. Érdekes volt megfigyelni ahogy Grindelwald utcáin, Svájcban a japán vagy amerikai turisták a reklámok és kinálat hatására hirtelen rájöttek, hogy élni sem tudnak drága, márkás túrabotok nélkül – aztán meg botlottak beléjük. Itt mindenki még az utcai sétához is márkás felszerelést hordott.

Az Elbrusz alaptáborában 4200 m en a Pryut védkunyhó romjai között elképesztően ronda és szemetes környezetben sátoroztunk. Körülöttünk orosz hegymászók. Fantasztikus volt a hangulat. Sokat beszélgettünk – mutogattunk, ételt csereberéltünk, gratuláltunk egymásnak a sikeres mászások után. Igazi alaptábori élmény volt.

Svájcban a legelőkön, nagy magasságban gond nélkül lehet sátorozni. A táj leírhatatlanul szép, szemét nem létezik. Az Eiger alaptáborában egy hónapig álltak sátraink. Egy hétig csatlakozott egy magyar csapat is, különben senki. A hegymászók, turisták mind menedékházakban, szállodákban laktak. Sártaink komoly látványosságnak számítottak.

Elképesztő a svájciak kedvessége. Mindenki legalább két nyelvet beszél. Mosolyognak, az ember igazi királynak érzi magát.

Visszafogottságot csupán a hegyimentők és hegyivezetők részéről éreztünk. Végig az volt az érzésünk, hogy mi csak bezavarunk. Nem költünk eleget, nem vesszük igénybe  szolgáltatásaikat,ha meg bajba kerülünk csak menteniük kell minket. Érdekes volt, hogy az útvonalakról semmilyen információt nem akartak kiadni. Mindenre az volt a hivatalos válasz, hogy nem lehet megmászni. Akár igazuk is lehetett, hiszen egy komoly mászó már otthonról felkészül az útvonalból, aki meg csak helyben, gyorsan akar nekiindulni az inkább ne menjen.

A Kaukázusban éppen fordított a helyzet. A szolgáltatások kritikán aluliak, mindenki át akarja verni a külföldieket. Az alkudozások és veszekedések a Moldovai határon kezdődnek és a hazatérésig tartanak.

Ezzel áll szemben az orosz hegymászók és hegyimentők kedvessége. A nyolcvanas évek romániai hegymászótársadalmára emlékeztetnek( bár erről inkább csak hallottam mint megéltem).

A hegyimentők szívesen segítettek bármiben, ingyen tárolták többletfelszerelésünket, csúcsmászás után velünk örültek. Társaim az Ushba csúcsról érdeklődtek, a mentők szeme felcsillant és máris  térképeket, nagyított fotókat, vázlatokat mutattak, magyaráztak. Rádión kapcsolatba léptek egy éppen ott mászó orosz csapattal, hogy a viszonyok felől érdeklődjenek. Igazi társakként viselkedtek velünk.

Hát röviden ennyit – hiszen órákat lehetne meséli. Hogy mi hol tartunk? A kettő között , szerintem ott ahol már elveszett  az orosz bajtársiasság és vadság, de még messze van a hegyi civilizáció. Az irány adott. Európához kell csatlakoznunk. Tény, hogy az alpesi modell tökéletes. Ez jelenti a tömegturizmust, az egészséges életmódot. Így megőrizhetjük hegyeik szépségét, a növény és állatvilágot. Végre eltünhet a szemét, biztonságosakká válhatnak az ösvények. Létrejöhet egy felszerelt hegyimentőszolgálat és nem utolsó sorban a helyi lakosság komoly jövedelemhez juthat.

A bennem lévő turista örül, csupán a hegymászó kicsit bús. Úgy látom két dolgot kell feláldoznunk: hegyeink vadságát, megközelíthetetlenségét ( ez engem mindig lenyűgöz) és a hegymászók közötti egymásrautaltságból adódó bajtársi viszonyt ( nekem ez a lényeg a hegymászásban) . A tömegturizmus és a divathegymászás felemészti ezeket……