Cserna völgyi napló  2010 május 23.

Hét órakkor csengett az órám. Ekkor már ébren voltam, halgattam egy rigó trilláját és a sátor ponyváján kopogó eső zaját.

Egész éjjel esett, és előtte egy hétig. Minden adott egy jó kis hegyi marathon lezavarásához.

A temesvári Alternative sportklubb első ízben rendezte, Herkules fürdő felett, a Cserna hegység gerincét is érintő futóversenyt, melyet stílusosan Herkules Marathonnak nevezett el.. A maratoni és félmaratoni távon majdnem háromszáz versenyző állt rajthoz, hogy kipróbálja magát, ebben a Romániában még újnak tekinthető zöld sportágban, mely az Alpok országaiban hatalmas számú versenyzőt és érdeklődőt vonz.

A maratoni versenytáv itt és most nem éri el a 42 kilómétert, a lélektani 40 – es alatt marad, hiszen csupán 37,5 kilómétert kell lefutni, igaz e közben 2000 méternyi magasságot kimászva.

Negyed nyolckor már duruzsol a főző és rajta a kotyogós is szép lassan gőzölögni kezd. A finom kávéillat diszkréten beborítja a tábort és a sátrak körül bóklászók szemében mintha irigységet vélnék felfedezni.

Nehezen döntöm el, hogy mit vegyek magamra, az idő pocsék, a legtöbb versenyző hosszúszárú cicanadrágban bandukol a starthely felé. Én végül a rövidre voksolok.

Kilenc előtt pár percel már mindenki türelmetlen. Csodás érzés ott állni a piros startkapu mögött és visszafelé számolni a másodperceket.

Kilenckor start! Az első két kilóméter aszfalton megy. Az otthoni taktika szerint 12 perc alatt kell teljesítenem. Kár megiramodni, a túl nagy sebesség később megbosszulja magát, bár nagyon nehéz visszafognom lábaimat. Visz a tömeg, mindenki rohan és koncentrálnom kell, hogy ne gyorsítsak én is.

Letérünk a jelzett ösvényre. Itt kezdődik az első komoly emelkedő. Több mint 600 métert mászik utunk 4 kilóméteres távon. Elég jól haladok, szép lassan hagyom le a társaság nagy részét.

A Dobroaia – i ellenörző ponton síppal, dobbal bíztatják a versenyzőket. Fantasztikus a hangulat, fantasztikus a szervezés, az Alternativeosok nagyon kivágták a rezet, az időjárásról pedig senki nem tehet. Egyre jobban esik, a sár mindent beborít.

A következÅ‘ szakasz szintvonalon fut, majd leereszkedik Bogaltin faluba. Eddig sikerült nagyjából száraz lábbal megúsznom, de most hirtelen bokáig sülyedek, érzem ahogy befolyik a víz és cuppog a lábam. Most már nem érdemes vigyáznom…csak el ne essek, nem szeretnék nyakig sáros lenni…

Utolérem a mezőny japán futónőjét. Bokáig gázol a sárban, közben valamit mormol – mintha japánul káromkodna – összevigyorgunk, most még lehagyom.

Az ereszkedő szakasz nagyon jól megy. Csupán pár perces késésben vagyok az elméleti számításaimhoz képest.

Az 567 méteren fekvő Bogaltin falu apraja – nagyja az utcán bámészkodik. Minden gyerek sípol, vagy dobol, vagy kiabál. Fantasztikus a hangulat. Az ellenőrző ponton bekapok pár banándarabot, iszom és már nyomom is tovább. Túl vagyok a féltávon.

Most következik az amitÅ‘l rettegtem…900 méteres emelkedÅ‘ 9 kilóméter leforgása alatt. Tudom ez A Gyilkos LejtÅ‘, így csupa nagy betűkkel. Itt tudjuk meg mire vagyunk képesek.

Futni szinte nem is lehet. Érzem, hogy lassulok. Taposom a sarat, felfele nem is akarok nézni. Utolér a japán futónő. Mintha egy kis dízel motor hajtaná. Lépked, lépked és én nem tudom tartani vele a tempót.  Még jobban esik és a köd is kezd mindent beborítani. Holtpontra jutok. Most nem szabad feladni, csak lépkedni kell és nem sokat elmélkedni. 1400 méter magasan már alig látni valamit, követem a jelzéseket, agyam elkábul, a termelődött endorfin elnyomja a fájdalom érzését, elnyomja a fáradságot.

Egy fotós körvonalai bontakoznak ki a ködből. Közel érve Tavi barátomat ismerem fel benne, nem is tudtam, hogy ő is itt lesz. Két – három percet beszélgetünk, közben érzem kezd helyrebillenni lelki egyensúlyom.

Futok tovább, pár perc és fenn vagyok. 1480 méter Ciumera Nyereg: köd, eső, szél. Meg sem állok, innen elvileg már csak lefelé vezet az út. Még 11 kilóméter a végéig. A kezdeti gyep lassan igazi sártengerré változik. Mintha egy marhacsorda dagasztotta volna. Csak arra ügyelek, hogy cipőm ne maradjon a sárban.

Az utolsó meredek szakaszon mindent beleadok. A sár már nem is zavar. Kábult agyam nem sok mindennel törődik, takarékra kapcsol. A futás végül is a világ legegyszerűbb sportja. Nem kell sokat gondolkodni, csak teszi az ember a lábait, egyiket a másik után – jó sokáig – és akkor egyszer csak fel fog tünni a befutót jelző kapu.

Már hallom is a zenét. A befutónál az AC/DC üvölt én meg csak ereszkedem, ereszkedem. Még egy kanyar, csúszós híd a patak felett, újabb kanyar és feltűnik álmaim tárgya a piros kapu.

Hallom, hogy bemondják rajtszámom, az idÅ‘t nem értem, vigyorgok, megkapom a plecsnit, ölelkezem majd lefekszem a fűbe…Hát ennyi volt…