Az alábbi írásban megpróbálom egy csokorba gyűjteni azokat az alapvető veszélyforrásokat, melyekre a magashegyi környezetben feltétlenül figyelnünk kell. Objektív veszélyforrásoknak nevezzük azokat, melyek a hegymászóktól ( azok felkészültségétől, tapasztalatától, felszereltségétől) függetlenül jelen vannak a hegyen.

Mit értek magashegy alatt? Olyan hegységet amelynek magassága a hóhatár fölé emelkedik (a mi szélességünkön ez 3000 m, Izland, Spitzbergák 0-100 m, Kilimanjaro 5000 m), vagy amelynek magassága meghaladja a 3000 m-t és

emiatt a hegyibetegség veszélye fennáll. Ugyanakkor ide sorolnám a Kárpátok vagy Tátra 2000 m feletti területeit is téli körülmények között.

Bátran állíthatjuk,hogy  ezek a vidékek a világ legellenségesebb területei. Itt hosszú távon nem lehet túlélni, hiszen szinte semmilyen kiaknázható erőforrást nem nyújtanak.

A túlélési taktikát mindig azt határozza meg, hogy szorult helyzetünkben számíthatunk e külső segítségre (az mennyire hamar várható), vagy sem.

• Ha úton van a segítség célszerű egy helyben maradni. Beássuk  magunkat a hó alá, összebújunk, hogy minél kevesebb hőt veszítsünk, keveset mozgunk, hogy spóroljunk az energiáinkkal és közben folyamatosan ellemlámpával, síppal, kommunikációs ezközökkel jelezzük helyzetünket a segítők felé.
• Ha nem várható segítség, akkor nem szabad megállni. Azzal csak értékes időt vesztünk, izmaink lemerednek, áthülünk, sokkal nehezebb újra elindulni.Haladni kell, minél lejjebb jutni, a völgyekbe, lehetőleg az erdőhatár alá. Ott, már vannak erőforrássok, a hőmérséklet mindenképpen magasabb, a szél pedig kevésbé fúj mint a kitett, csupasz alpesi zónában.

És akkor lássuk, melyek a hegymászóra leselkedő veszélyek és, hogyan tudjuk elkerülni azokat. Igyekszem, konkrét példákkal is alátámasztani mondókámat.

Kezdeném a hegyibetegséggel. A Föld oxigénkészletének legnagyobb része az alsó 1000 m-es rétegbe tömörül. E felett mennyisége exponenciálisan csökken, a légnyomás csökkenését is maga után vonva. E két tényező erőteljes hatást fejt ki a szervezetre.
Egy egészséges ember a hegyibetegség első tüneteit 3000 m feletti, hosszabb tartózkodás esetén észleli. Fejfájás, hányinger, szédülés, fáradékonyság, szapora légzés. Ehhez a magassághoz azonban a szervezet egy-két nap alatt alkalmazkodik, több vörösvértestet termel, amelyek több oxigént szállítanak a szervekbe.
Nagyobb magasságba mászva, az egész kezdődik előröl. A teljes akklimatizáció eléréséhez akár egy hónap is szükséges. Fontos betartani a fokozatosság elvét. A tábort lassan kell egyre magasabbra tolni, néha visszatérve alacsonyabbra pihenni.

Első alkalommal furcsa átállni egy teljesen más mozgásritmusra. Mindent lassú, kiszámított mozdulatokkal kell végezni, de szerintem adott helyzetben ezt mindenki kitapasztalja. Nem lehet csak úgy kipattanni a hálózsákból, nem lehet gyorsan lehajolni fűzőt kötni, nem lehet kiabálni vagy csak egyszerűen sietni. A mozgást és a lélegzés ritmusát össze kell hangolni.
Fontos a mozgás. A sátorban fekvő hegymászó vére lassabban kering, kevesebb oxigént szállítva a szervekbe. Kellemetlen dolog szédelegni a sátor körül, de segít.
Minél több folyadékot kell a szervezetbe erőltetni. A szapora légzés miatt hatalmas mennyiségű vizet veszítünk (akár 5-6 litert), amit pótolni kell. Ha nem iszunk, vérünk besűrűsödik, nehezebben kering, állapotunk rosszabbodik, nagyobb a fagyás esélye is.
Az olvasztott hólé nem igazán jó. Nem tartalmaz ásványi anyagokat, sőt teljesen kimossa azokat a szervezetből. Sós leveseket, teákat, pezsgőtablettákat kell fogyasztani. Használtunk ásványi anyagokban gazdag algakivonat tablettákat is (spirulin kivonat fizikai terhelés esetére).Az evést szintén erőltetni kell. Hatalmas a felhasznált energiamennyiség. Én személy szerint nagy magasságban nem vagyok képes lenyelni semmilyen túl nehéz, zsíros ételt, holott ezek az energiabombák fontosak lennének. A legjobb,ha csak abból a kajából viszünk, amit otthon a legeslegjobban szeretünk.

Abból talán le tudunk nyelni egy keveset.
5000-6000 m felett a szervezet már nem képes regenerálódni (pl. már nem gyógyulnak a sebek). Ilyenkor a test lassan feléli tartalékait és leépül. Hétezer méter felett már egy-két napnál többet nem tanácsos tartózkodni.
Vannak – igaz, kis számban – olyanok, akik szervezete nem tud alkalmazkodni a nagy magasságokhoz. Ez legtöbbször csak helyben derül ki. A leggyakoribb betegség a tüdőödéma (a tüdő megtelik vízzel – fulladás) és az agyödéma (folyadék az agyban – nyomás a vérerekre), mindkettő halálos. A beteget azonnal le kell vinni a hegyről. Nagy költségvetésű expedíciók túlnyomásos zsákokat is szoktak vinni magukkal; de ez túlélő helyzetben nem hinném, hogy adott lenne.
Hazaérve néhány hét alatt a szervezet visszaáll a kis magasságra. Következő alkalommal az egész macerát újra kell kezdeni.
A legrosszabb helyzet egy repülőbaleset során állhat elő. Ekkor hirtelen kerül a túlélő egy túlnyomásos kabinból egy alacsony légnyomású és oxigéntartalmú környezetbe. Itt minden a magasságon és az illető szervezetén múlik (más esélyei vannak egy húszéves atlétának és más egy hetvenéves nagyinak).

Sokkal alattomosabb veszély az ultraibolya sugárzás. A vékonyabb, tisztább légkörön nagyobb mennyiségű UV sugárzás jut át, amelyet többszörösen visszaver a fehér hó.

Gleccserszemüveg használata kötelező – ha nincs, bármilyen tucatnapszemüveg megteszi. Az eszkimók karibu csontjából készítenek védőszemüveget. Ezekbe keskeny hasadékot vágnak, azokon keresztül néznek ki. A nevük iggaak. Az ötvenes évek serpái vászon csíkokba égettek – szerintem cigarettával – lyukakat, és azt kötötték a szemük elé.
Egy kis szemüveg nélküli bámészkodás is végzetes lehet. A betegség neve: hóvakság. A kötőhártya begyullad, bár egy- két hét alatt gyógyul, de addig iszonyúan fáj, és elviselhetetlenné válik a fény (a Kaukázusban még a sátorban is szemüveget hordtunk).
Nem halálos, de kellemetlen a szabad bőrfelület leégése az UV sugarak hatására. A magas faktorszámú napvédő krémek valamennyire segítenek. 4000 m felett az arcunk pecsenyére éghet. Leginkább a védőmaszkot ajánlom, de vigyázat: feldúsulhat benne a széndioxid, legyen száj- és orrnyílása. Ha nincs más, akkor kendővel bugyoláljuk be az arcunkat. Végső esetben legalább egy papírdarabot gyűrjünk úgy a szemüvegünk alá, hogy orrunkat megvédje.

És tartsuk csukva a szánkat – ezt nem komolyan mondom – , de láttam olyat, hogy valakinek a szájpadlása égett le a hórol visszavet sugárzástól.
Hordjunk kendőt, légiós sapkát, mely védi a tarkónkat is. Az erős napsütés hatására, a jégmező kellős közepén hatalmas a napszúrás veszélye. Erős napsütésben gyakran havat kenek a fejemre kötött  kendőre, az lassan leolvad hűt.

Fontos tudni, hogy ködben ugyanolyan erős az UV sugárzás, mint szikrázó napsütésben. Akkor is védekezni kell. Persze előállhat az a helyzet, hogy ködben, sötét napszemüvegeinkben szinte egyáltalán nem látunk. Ilyenkor a legelöl haladó leveszi szemüvegét, a többiek pedig látnak annyit, hogy követni tudják. Az elöl haladót rendszeresen váltani kell.
Ködben másik jelenség is előfordulhat, ezt az angol szakirodalom white out-nak nevezi. A francia hegymászók blanche totale – nak mondják. Magyarul, szakirodalomban nem találtam, de egy internetes portálon valaki a ködvakság kifejezést javasolta. Találónak tartom, azóta már több ízben is így használtam. A lényege, hogy a fehér hó (talaj) és fehér köd (ég) összemosódása megbolondítja az egyensúlyszerveket, és optikai csalódásokat okoz.

Olyan, mintha egy burokba lennénk zárva. A horizont vonala eltűnik.  Minden fehér, nincs árnyék, kontraszt, nem látszik, hol ér véget a hó és hol kezdődik a köd. Hihetetlen, hogy a lábunk előtti formákról nem tudjuk megállapítani, hogy kiálló dombocskák vagy gödrök. Jó nagyokat lehet esni. A térérzékelésünk is megváltozik, volt olyan, hogy öklömnyi kövekről, melyek pár méterre voltak azt hittem, hogy több tíz méterre lévő sziklák.

Ködben csak akkor haladjunk, ha muszály. Hihetetlen, milyen hamar el lehet tévedni, könnyen hasadékba léphetünk, vagy lavinaveszélyes lejtőn találhatjuk magunkat.

A lavinákról mostanság nagyszámú irodalom jelent meg. Nagyon sokan kutatják kialakulásukat, fizikájukat, sok dolgozat készült ebben a témában. Ezen cikkben nem szeretnék részletesen kitérni a témára. Viszont meggyőződésem,hogy  messze nem elég csak olvasnunk róluk. A lavinák kikerüléséhez elsősorban sok év terepi tapasztalata kell. És még akkor is érhetnek meglepetések.

Csupán néhány “aranyszabályt” írnék:

• A Kárpátok, Tátra nyáriösvényei télen lavinaveszélyesek
• Lehetőség szerint a gerinceken haladjunk
• Havazás után ne induljunk útnak
• Ködben ne induljunk útnak
• A veszélyes lejtőket korán reggel keresztezzük
• Ha elkerülhetetlen veszélyes lejtőn haladnunk, lehetőleg egyenként egyenes vonalban felfelé menjünk
• Ne húzzuk a lábunkat a hóban, azzal “elvágjuk” a réteget
• A felszerelésünket lazítsuk meg, hogy veszély esetén megszabadulhassunk tőle

Pár éve, egy tél elején furcsa lavinabaleset történt a Fogarasban. Egy kisebb lavina elsodort egy mászót de éppen hogy, csak meghempergette. Látszatra nem volt gond. Sajnos, a hegymászó kezében lévő csákány ágyéktájt a combjába fúródott, eltépve az ütőeret. Lassan elvérzett… A kezünkben lévő jégcsákány és a lábainkra csatolt hágóvas komoly fegyver, amelyel megsebezhetjük magunkat, vagy társainkat. Erre mindig figyeljünk oda.

Ha már tél és hó, kerüljenek szóba a gerinceken kialakuló hópárkányok is.  A szél építi fel ezeket az “erkélyeket”,

melyek a kitett oldalról (luv oldal) mélyen a szélárnyékos (lee oldal) lejtő fölé nyúlnak.  A Retyezátban, Fogarasban 3 – 4 méteres hópárkányok alakulhatnak ki, az Alpokban 6 – 8 méterre kinyúló hópárkányok is előfordulnak.

A gerincen haladó hegymászó, ha nem figyel, észrevétlenül a párkányra téved. Tulajdon képpen, maga a terep is adja magát, hiszen ösztönösen az élen akarunk haladni, ott könnyebb is az előrejutás, mint pár méterre a gerinc alatt. Ugyanakkor a szél is a párkány pereme felé tolja az ember. A kinyúló hópárkány a hegymászó súlya alatt leszakadhat, az pedig a mélybe zuhan. Ködben, hóviharban fokozottan fennáll a párkányra tévedés veszélye.

Az elmúlt télen a Szárkő hegységben történt egy hasonló baleset. A fentieket váltó meteorológus,bár tombolt a hóvihar elindult a csúcson lévő meteoállomáshoz. Az az igazság, hogy mivel jól ismerte a terepet lebecsülte a veszélyeket. Útközben egy hópárkányra tévedt, az leszakadt vele és maga alá temette. Csak tavasszal találták meg.

A gleccserhasadékok gyakran labirintusokká varázsolják a jégárak felszínét. Előfordul, hogy át tudunk lépni felettük, máskor meg hatalmasakat kell kerülnünk, órákat kell bolyonganunk még megtaláljuk a kiutat. Szélességük a néhány centimétertől akár több tíz méterig terjedhet. Lehetnek nagyon jól láthatóak, vagy alattomosan a hó alatt megbúvó csapdák.

Alapszabály, hogy gleccseren mindig kötélbe kötve haladjunk. A másik alapszabály, hogy a hasadékból mentés technikáját a kötéltársaság minden tagjának ismernie kell.

A hasadékok peremét mindig óvatosan közelítsük meg. A perem alatt gyakran kiszélesedik a repedés, az egész leomolhat velünk. A hasadékokkal szabdalt gleccserszakaszokat mindig hajnalban vagy korareggel keresztezzük. A hó akkor fagyott, jó a megtartása, a peremek elbírják súlyunkat. Délben vagy délután, a napsütés hatására az egész gleccser megolvad, a hasadékok szélei meggyengülnek, a hatlmas kiálló firntömbök (szerákok) ránkomolhatnak.

Havazások után a gleccserek fokozottan veszélyesekké válnak, mivel a hó eltakarja a hasadékokat. Ilyenkor sokkal óvatosabban haladjunk, próbáljuk kitapogatni előttünk a felszínt.

Nyári magashegyi veszélyt jelent a sziklaomlás. Ez főleg azon a magasságon gyakori, ahol nappal olvad a fal, éjszaka pedig megfagy. Az Alpokban, jó időben minden falra jellemző ez a fagyás – olvadás ciklus. A Kárpátokban főleg tavasszal jelentkezik a jelenség, ott nyáron éjszaka sincs fagyás.

Nappal a keletkező olvadékvíz beszivárog a sziklák repedéseibe, ott pedig éjszaka megfagy, lefeszítve a tömböket. Következő nap kiolvadvdás után a sziklatömbök a mélybe hullanak. A jelenség a kitettség függvényében 11 – 13 óra körül indul meg, és este 23 – 24 óráig tart, amikor is újra a fagyásé lesz a főszerep. Sokszor a mászást a kőhullás órarendjéhez kell igazítani. Sziklás magashegyi terepen viseljünk mindig sisakot, bár sokszor annak inkább csak lélektani szerepe van.

Az éghajlat általános melegedésének következtében, a jelenség egyre fokozottabbá válik. Nyár végére az Alpoknak olyan falai is kiolvadnak, amelyek előzőleg mindig fagyottak maradtak, így hatalmas hegyoldalak is a mélybe zuhanhatnak.

Messze nem akarom a hideget utolsó sorban említeni. Hatalmas veszélyforrás, főleg ha rossz akklimatizációval, fáradtsággal, étel és víz hiányával párosul. Tartalék kesztyű, zokni, sapka nélkül még egynapos túrára se induljunk.
Ami biztos, az az, hogy minél magasabbra mászunk, annál hidegebb van (átlag 0,64 C fokkal csökken a hőmérséklet 100 méterenként), annál több a csapadék és erősebb a szél. Ha túlélésről, kényszerbivakról van szó, fontos minél lejjebb jutni, vagy mindenképpen szélmentes zugokba menekülni. A szél hűtő hatása katasztrófát okozhat, még akkor is, ha nincs is olyan nagyon hideg.

Vannak akik – főleg az Alpokban – a három-négyezres csúcsokon szeretnek bivakolni. Éjszaka hirtelen változhat az időjárás, a kitett csúcson pedig fokozott a veszély. Az eféle kalandok még fokozottab körültekintést igényelnek. Mindenképpen csak akkor vállaljunk ilyesmit, ha nagyon pontos időjárási prognózisok birtokában vagyunk.

A nyári zivatarok villámai sok turista halálát okozzák. Vihar esetén a kitett gerinceket el kell hagyni. Lejjebb sziklák alá, hópárkányok alá bújjunk. Ha nincs lehetőség biztonságos hely keresésére (mondjuk egy kitett gerincen), fontos, hogy a fémtárgyakat (karabinerek, csákányok, kések, kulacsok, stb.) tegyük a hátizsákok, kötelek alá

elszigetelve a nedves levegőtől. Kitett gerincen ha mód van rá, kössük ki magunkat. Ha a via ferrátán, mászás közben ér minket a zivatar, próbáljunk meg, a kifeszített acélkötelektől távolabb ( akár 1 – 2 méterrel) önálló biztosítást kiépíteni és ahhoz kötni magunkat. Az acélkábelek, vagy a nedves kötelek villámhárítóként működnek ilyenkor.

Egy – egy erőteljes zivatar 10 – 20 de akár 30 miliméternyicsapadékkal is jár, amely hirtelen hullik a felszínre. A víz meggyűlik amélyedésekben és köveket is magával sodorva áradatként zúdul lefele. Haa hegymászók egy lavinaárokban vagy kuloárban tartózkodnak meglepheti és lesodorhatja őket az áradat.

A hegymászás iratlan szabályait betartva, a legtöbb veszély minimalizálható. Bár kiszámíthatatlan kockázatok  a magashegyi környezetben mindig előfordulnak, mégis kimutatható, hogy a hegymászóbalesetek legnagyobb része az azt elszenvedő hegymászók hibájából történt.

Végezetül a híres hegymészó Lionel Terray ide vágó szavait idézném:  “Az, hogy veszelyeknek teszed ki magad, nem celja, de része a jétéknak”