„Az, hogy veszélyeknek tesszük ki magunkat nem célja, de része a játéknak”  Lionel Terray hegymászó és hegyivezető

A hegy alapvetően egy veszélyes környezet. Hegyi sportokat űzve tudatosan vállalunk egy bizonyos kockázatot, bár célunk, az, hogy ezt amennyire csak lehet minimalizáljuk. Elég azonban egy egy rossz lépés és már baj történhet. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség és máris olyan krízishelyzet állt elő, amelyből nehéz ép bőrrel kikeveredni.

A krízis kifelyezést a magyar értelmező szótár válságos állapotként írja le. Maga a válság, egy olyan

változtató tényező, amely hatására a régi rendszer ( a mi esetünkben, az előre meghatározott terv, a  cél

elérése) már nem tartható fenn,  teljesen új irányba tereli az események alakulását.

Jellemzője, hogy veszélyezteti az életet, meglepetésszerűen jelentkezik, gyors döntéseket igényel és további kríziseket generálhat. A krízisre adott lélektani válasz rendszerint: beszűkülő észlelés, ellentmondásos érzelmek, bénultság, pánik, helyzetnek nem megfelelő cselekvés, mely ösztönös reakciók megfelelő  mentális felkészüléssel, gyakorlással, tapasztalattal háttérbe szoríthatóak.

A hegyen leselkedő veszélyeket  az irodalom két csoportba osztja.

A szubjektív veszélyeket otthonról hozzuk magunkkal a hegyre. Kezdődnek a tapasztalat hiányával, rossz tervezéssel, hiányos felszereléssel egészen a magunk túlválalásig.

Az objektív veszélyekkel a hegyen találkozunk. Az időjárás gyos változása beláthatatlan következményeket vonhat maga után. A magashegyi zivatar, az erősödő szélrohamok, a frontbetörés, a hírtelen leszálló köd, egy lezúduló lavina, sziklaomlások, megnyíló gleccserhasadékok, mind olyan magashegyi sajátosságok, melyek gyors és határozott döntések meghozatalát igénylik.

Talán ez az a pillanat – maga a krízis – amikor csak a tapasztalatra és a hidegvérre számíthatunk. A jó döntések életet mentenek, a rosszak halált hozhatnak. Ez az a pillanat, amikor a túravezető szerepe felértékelődik, döntéseinek igazi súlya lesz.

Elvileg mindegyikre fel lehet készülni. A tapasztalat, a gyakorlás, a régi túrák kielemzése mind – mind segítenek abban, hogy gyakorlott hegyenjárókká váljunk.  A gyakorlatban azonban – valjuk be –  még a leg tapasztaltabb hegymászó is csak gyarló ember, aki tévedhet.

A hegyimentők elemzései szerint, a hegymászó – túrázó balesetek túlnyomó többsége az azt elszenvedők hibájából történik. Sokan teljesen figyelmen kívül hagyták a hegyenjárás szabályait, mások pedig banális pillanatnyi figyelmetlenség áldozatai lettek.

Nagyon kevés az olyan baleset, ahol télylegesen csak a teljesen kiszmíthatatlan „pech” okozta a halált, mint amilyen egy előreláthatatlan hegyomlás.

Nemcsak a hegymászásban, hanem a mindennapi életben is, hat alapmechanizmus határozza meg az emberi viselkedést. Amikor hatásuk alatt hozzuk meg döntéseinket,ezek a mechanizmusok felmérhetetlen veszélyességű helyzetekbe sodorhatnak.

Szubjektív, belsőből fakadó veszélyekről van tehát szó, amelyek a speciális magashegyi környezetben ( egymásrautaltság, elszigeteltség, zuhanásveszély, lavinaveszély, eltévedés veszélye stb.) fokozottan érvényesülnek.

Sorrendben így következnek:

A megszokás.  Előző helyzetekben már megtapasztalt viselkedésekre alapozó mechanizmus. Így vészhelyzetben, ahelyett hogy, fejünket újabb megoldási lehetőségeken törnénk, úgy viselkedünk, mintha a már megtörtént helyzetben lennénk. Gyakori veszély ez jól felkészült csapatoknál, amikor is, számukra otthonos környezetben sokkal veszélyesebb szituációkat is felvállalnak.

Például jól ismerve a vidéket, a lavinaveszélyes lejtőket, a pillanatnyi helyzet kiértékelése nélkül indulnak neki a jól megszokott ösvénynek, úgy, hogy közben egy a régióra nem jellemző szélirány éppen oda halmozta a havat.

Meglehetősen sok baleset történik az elszenvedők számára ismerős terepen, amikor is azok lebecsültek egy lavina vagy omlásveszélyt, ködöt, vihart. Sok sziklamászó, jól ismert, könnyű falon szenvedett balesetet, ott, ahol úgy gondolta már nem szükséges a biztosítás. Ilyenkor a megszokás eltörölte a tapasztalatból adódó előnyöket.

A csökönyösség nem lebecsülendő csapda.

Amikor egy döntés meg lett hozva, a következő döntéseket könnyebb meghozni, ha azok összefüggenek az elsővel. Így idő nyerhető, mivel nem szükséges kielemezni az összes új információt. Ez akkor válik veszélyessé, amikor az

alapdöntéshez való hűségünk nagyobb mint azok a hatások amelyeket az új veszélyt jelző információk generálnak.

Például, elindul egy csapat a csúcs felé, megoldja az előrejutás nehéz feladatait, csupán a cél lebeg a szemük előtt. Közben lassan leszáll a köd és senkinek eszébe se jut időben visszafordulni.

Hódítási vágynak nevezhetjük azt a hullámot, amely hátán olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy azzal kitűnhessünk, vagy elfogadtassuk magunkat a számunkra fontos személyekkel. Ennek a mechanizmusnak a leggyakoribb és legegyszerűbb formája az ellentétes neműek meghódítására irányul.

Férfiaknál és főleg fiatal vagy, serdülő korban, a hódítási vágy gyakran veszélyes helyzeteket teremthet.

Számos kutatás azt támasztja alá, hogy nőneműék társaságában a férfiak sokkal több agresszivitást és versengési vágyat mutatnak, gyakran kitolva a határokat messze az ésszerűségen túl.

A Tapasztalt légköre Gyakran, hegyi túrák alkalmával, a csoportban kiválasztódik egy olyan személyiség, aki a fontos akár sarkalatos döntéseket hozza. Ő a vezéregyéniség, pozícióját gyakran jobb helyismerete, idősebb kora vagy magabiztosabb fellépése támasztja alá. Csapaton belül pozitív vélemény alakul ki róla, olyan kompetenciákat kapva, amelyeket esetleg nem támaszt alá konkrét tapasztalat és tudás. Így előfordulhat, hogy életveszélyes döntéseket hoz és a csapat vakon követi.

A megfigyelések szerint, kisebb eséllyel válnak áldozatokká azok a csapatok, ahol a döntést közösen hozzák meg, mint azok, ahol az, az erre alkalmatlan kezébe kerül.

Szociális helyezkedés Arra sarkal, hogy nagyobb veszélyeket vállaljunk, ha tudjuk, hogy figyelnek bennünket.

Veszélyes helyzetekben kockáztatva, ezáltal bátornak, ügyesnek, kompetensnek feltüntetve magát, az illető személy a csapaton belül kialakult hierarhiában akar előrébb lépni. Ki akarja vívni társai elismerését, csodálatát. Ugyanez a személy, ha tudja, hogy senki nem látja jóval kevesebbet kockáztat.

Jó példa erre az az elölmászó, aki a szükségesnél kevesebb helyen, vagy ritkábban biztosít, megmutatva, hogy mennyire bátor, magabiztos, hogy neki ez semmi.

Vissza nem térő alkalom Minél nehezebben elérhető a kitűzött cél, annál több veszélyt is vállalunk, ha már a közelében vagyunk.

Tipikus példa erre a hegymászó aki komoly anyagi és fizikai áldozatok árán végre kijut álmai csúcsa alá, ahol az időjárás éppen lehetetlenné teszi a mászást. Ő a rossz idő ellenére mégis nekivág, hiszen túl nagy csalódás lenne ezek után visszafordulni. Tipikusan a „Ha most nem akkor talán soha….Én lehetnék az első akinek sikerül…..Ha már ennyi pénzembe került akkor végig csinálom….” szituációkról van szó, amelyeket mostanság még eggyel kiegészíthetek: Mit szólak a szponzoraim, ha nem jutottam fel a csúcsra?

Az óvatosság ilyenkor teljesen megszűnik. Az érintett személy tudatosan hatalmas kockázatot is felválal.

Tetszik – nem tetszik, mindannyian ezeknek a viselkedési sémáknak a hatása alatt műküdünk. Tudomásul véve ezt, máris egy lépést tettünk, hogy elkerüljük csapdájukat.

Ha a nehéz, veszélyes túrára, jól összeszokott, kiforrott csapat vállalkozik, a fentebb említett veszélyekből több is egy csapásra megszűnik.

Nem lesz szükség szociállis helyezkedésre, mivel mindenkinek megvan a jól kiérdemelt helye a csapatban. Senki nem bitorolhatja a vezető pozícióját, mivel azt már sokkal régebben kiérdemelte a leg rátermettebb. Nem kell hódítani, hiszen a csapat ellentétes nemű tagjai is már kiforrott véleménnyel rendelkeznek mindenkiről. Az összeszokott csapatban a döntéseket közösen hozzák, mindenki véleményt mer mondani és mindenkit meghallgatnak. Ez lecsökkenti a megszokásból és a vissza nem térő alakalomból adódó veszélyeket.

Az egyetlen, a legprofibb csapatokat is kísértő veszély (vagy talán főleg azokat) – véleményem szerint  – a csökönyösségből származik. Az erősen motivált hegymászók, néha nem tudják mikor kell abbahagyni – mi az amit már nem érdemes tovább feszíteni.

A fentiekből adódóan egy magashegyi túrán elképzelhetetlennek tartom az ad hoch verbuválódott társaságot. Az, hogy az összeszokott csapatba kerül egy – két újonc, nem gond, de számuk mindenképpen megfelelően arányuljon a veteránok létszámához. Az összeszokott emberek pontosan tudják mit és mennyit várhatnak társaiktól, mekkora lelki – fizikai terhet viselnek el.

Szerintem magashegyei túrákon a négy fős csapat a leg ideálisabb. Ez eleve két sátrat, két főzőt, két kötélpárost jelent. Baleset esetén pedig elegen vannak, hogy menthessék a sérültet, vagy egy valaki a sérülttel maradjon, míg a másik kettő segítségért megy. A jól összeszokott két fős mászó csapatok fantasztikus sebességgel mozoghatnak, komoly mászásoknál ez a hagyományos kötálparty nagyon hatékonyan működik.

A három fős csapat, nem a leg ideálisabb. Köteles mászás esetén a biztosítási nehézségekből adódóan lassabban halad, sok időt veszít.

A magashegyi környezetben kialakuló kríziseknek három csoportját különíteném el:

1. Baleset – a túrista vagy hegymászó testét olyan külső fizikai behatás éri, amely sérülést vált ki. Ez lehet egyszerű ficam, esésből származó törések és zúzódások,  olyan sérülések amelyek egy a testet ért zuhanó tárgy ütése okoz, illetve villámcsapás okozta égések és keringési – légzési nehézségek.
2. Betemetés – az áldozatot görgeti, majd betemeti egy lavina. Helyzete, állapota ismeretlen, szükséges a társak azonnali reakciója. Valószínüsíthetően törései – zúzódásai is vannak.
3. Eltévedés – ebben a pillanatban még mindenki egészséges, de közepes távon az esetnek beláthatatlan következményei lehetnek.

A határozottság, a jó döntések fontossága azért is nagyon nagy, mivel „meg kell fognunk” a krízist. Egy öngenerálló, folyamatról van szó, ahol a felhalmozódó hibák tovább mélyítik a válságot. Könnyebb még az elején egy szituációt kezelni, mint több egymásra épülő megoldandó problémával megbírkózni. Ehhez viszont az kell, hogy már az első pillanatban felismerjük a krízishelyzetet. Ez normál esetben sem mindig egyszerű, hát még, ha a szereplők kialvatlanok, fáradtak, deszhidratáltak, alultápláltak, hipotermiásak és ezekből adódóan beszűkült gondolkodásúak.

Persze az esetek többségében már az első válságot kiváltó helyzet is hatalmas feladatot állít az elszenvedők elé. Azonban képzeljük el az a helyzetet, amikor a ködben eltéved a csapat, majd nem megfelelően kezelve a szituációt veszélyes lejtőre téved, ott elsodorja néhányukat a lavina, és kezek lábak törnek. Hármas krízis lett az egyből: nem tudják, hol vannak, keresniük és ásniuk kell, majd elsősegélyt nyújtanak. Hatalmas lelki és testi energiákat fogyasztanak el, a csapat mozgásképtelenné válik, miközben a legelső probléma – maga az eltévedés – még egyáltalán nem oldódott meg. Tulajdon képpen ott tartanak, ahol az egész krízis kezdődött, csak már sokkal  hátrányosabb helyzetben.

Fontos tehát, hogy azonnal felismerjük a krízis bekövetkeztét és rögtön reagáljunk rá. Komoly támpontot nyújthat, ha már otthon, elméletben kielemzünk ( egyénileg, vagy a csapat közösen) különböző baleseti szituációkat, és megoldási sémákat találunk ki rájuk. Ez is egy fajta edzés. Mentálisan felkészít arra, hogy baleset igen is történhet, igen pont velem is, és abból csak hidegvérrel keveredhetek ki.  Ezt hívják kockázatelemzésnek.

A krízis bekövetkeztekor szerintem az első lépés mindhárom esetben ugyanaz kell legyen. Az amerikaiak szeretnek minden szabványszerint végrehajtható feladatsort ( protokolnak nevezik) betűkombinációval rövidíteni a könnyebb észbentartás véget.

Ilyen a STOP protokol, melyet ők kifejezetten eltévedés esetére ajánlanak, de én úgy gondolom, bármely túlélőhelyzetben / krízishelyzetben  sikeresen alkalmazhatjuk:

S – mint Stop – vagyis álj meg. Vegyél egy mély levegőt, próbálj megnyugodni. Tudatosítsd magadban, hogy most egy valódi túlélőhelyzetben vagy, melyet neked kell megoldanod.

T – mint  Think – vagyis gondolkodj. Egy lépést se tegyél, mérlegelj, próbálj megoldást találni. Minden rossz döntésed még nagyobb bajt okozhat

O – mint Observe – vagyis mérd fel a helyzetet. Figyeld meg a terepet, az időjárást, a tartalékokat, a társaid állapotát, a menekülési útvonalakat.

P – mint Plan – vagyis tervezz. Pontosan határozd meg, melyek a legfontosabb tenivalók, a prioritási sorrendek, hogyan tudod egyben tartani a csapatot, hogyan őrizd meg a legtöbb energiát. A helyzet változásával a tervnek is folyamatosan változnia kell.

Válsághelyzetekben ezek a szabványos, mechanikus tennivalók komoly kapaszkodót jelentenek, egy fajta lelki többletet, a magabiztosság érzetét, amely sokat segítenek, hogy elkerüljük a pánikot.

Bármely típusú krízisről van is szó, az az egy – két perc, melyet a protokoll végiggondolása igényel kisebb időbeni veszteséggel jár, mintha az érintettek azonnal, de megfontolatlanul, tervtelenül össze – vissza kapkodnának, vagy pánikba esnének.

Ha már híres hegymászó ide vonatkozó idézetével kezdtem írásomat, a végére is tartogatok néhányat:

Az alpinizmus akkor kezdődik, amikor a hegy éghajlatánál vagy domborzatánál fogva veszélyessé válik   –   Roger Frison-Roche

Kockázat nélkül nincs harc, harc nélkül nincs élet  –  Fridtjorf Nansen

Nem vagyok rettenthetetlen. Jaj azoknak, kiknek a hegyen idegen a félelem. Ez annak a jele, hogy felelőtlenek  –  Walter Bonatti

A hegymászásnak jól meghatározott szabályai vannak, de 20 évesen ki tartja be az összes  szabályt? –  Lionel Terray

A legjobb hegymászók az élő hegymászók.    – Reinhold Messner